Összezavarodva

Tudom, hogy sosem fogod ezt elolvasni. Tisztában vagyok vele, nincs az az Isten, hogy ez eljusson Hozzád. Ha valami csoda folytán mégis, akkor sem hinném, hogy rájönnél, ez Neked szól, hiszen azt sem tudod, ki vagyok. Az "írói" nevemet nem ismered, és talán már nem is emlékszel rám. Persze most azt is kérdezhetnéd, miért írom, ha tudom, hogy nem jut el Hozzád.

Hát azért, mert mostanában túlcsordultak az érzéseim és úgy gondoltam, ha leírom, talán elmúlik ez az egész. Persze sejtem, hogy ez nem így lesz, de arra számítok legalább megnyugszom egy kicsit, és kitisztulnak a gondolataim is. Ami jó lenne, mert mostanában egyre többet kell tanulnom, és nehéz úgy, ha közben fejben máshol járok, és képtelen vagyok koncentrálni. Kezdjük valahol az elején.

Harmadiktól jártunk egy osztályba egészen nyolcadikig, azóta nem láttalak, nem vagyunk ismerősök face-n sem. Három év hosszú idő, ezért gondoltam, hogy már jól vagyok. De pár napja kíváncsiságból (mindig is kíváncsi voltam) megnéztem az adatlapod. A képeidet nézegettem és megelégedve konstatáltam, hogy még mindig helyes vagy. Kár volt megnézni, mert újra eszembe jutott minden, ami általánosban történt, és könnyek borították el az arcomat. Utálom, hogy még mindig ilyen erős érzelmeket váltasz ki belőlem, annak ellenére, hogy sose volt köztünk semmi (legfeljebb egy szakadék). A kezdet kezdetén ez még barátságnak indult, aztán szerelem lett, idővel pedig szeretetté változott. Most teljesen össze vagyok zavarodva. Már rég nem tudom mit érzek. Sosem mondtam el Neked, hogy szeretlek, mert úgy éreztem, nem változtatna semmin sem. Ilyenekben sosem voltam valami bátor, pedig én voltam az a lány, aki előszeretettel verte a fiúkat. (Persze ennek is oka volt.) Fura. Nem mertem elmondani, mert féltem a választól. (Valójában, nem attól, hogy nemet mondasz, hanem attól, mindenki meg fogja tudni, mi történt, és nem akartam még egy okot adni, amiért piszkálhatnak.) Nem vagyok szép lány és akkor sem voltam az.

Emlékszem, amikor másodikban az egyik barátnőmmel ugyanabba a fiúba voltunk szerelmesek. Meggyőztük egymást, hogy mondjuk el neki együtt, mit is érzünk iránta. Ez megtörtént és ő a szebb lányt választotta, aki a barátnőm volt. (Nem haragudtam rá, mert tényleg szép volt és most is az. Arról meg nem tehet, hogy szebb, mint én, ami valljuk be nem nehéz.) Csalódott voltam és egy kicsit össze is törtem. Ez az élmény erősen kihatott a nem létező szerelmi életemre. Ez volt az oka annak, hogy a mai napig még sohasem vallottam szerelmet senkinek sem. Sajnálatos dolog, igazi vesztesnek érzem magam emiatt.

Szóval valahol ott tartottam, hogy harmadikban egy osztályba kerültünk, már abban az évben megkedveltelek. Később pedig, szerelmes lettem Beléd. Nem tudom, hogy pontosan mikor és hogyan, de megtörtént. Nem tehettek róla, de az érzelmeimet, nem tudom irányítani. Közben jártál néhány lánnyal, de furcsa mód én egyikre sem voltam féltékeny vagy dühös. Egyedül magamra haragudtam, amiért nem voltam képes színt vallani. Aztán összejöttél egy lánnyal, akivel még nyolcadikban is jártál, nem tudom együtt vagytok-e még, de szerintem nagyon szép párt alkottatok. Édesek voltatok és jó volt látni, mennyire szereted őt. Szerencsés lány, egy igazi mázlista, remélem tudja.

Ha a mi „kapcsolatunkra” emlékszek vissza, ilyen dolgok jutnak az eszembe: mangák és animék szeretete, foci, röplabda, ebédeltetés felelősök, veszekedések, indulatosság, forró fejűség, matek házi javítás, töri puska, majd megfagytam a nyitott ablaknál, biosz órán a disznó valamilyen szerve, kompetenciára való felkészülés csapatokban, osztály kirándulás Veszprémbe, az állatkert és egymás mellett is ültünk. Szép és rossz emlékek. Mégis mindegy hogy milyen, mert szívesen emlékezek vissza rájuk. Amúgy úgy vettem észre, ha nem veszekedtünk, bírtad a társaságom. Remélem, hogy ez tényleg így volt és nem csak a fejemben létezett.

Képzeld, az egyik barátnőmnek meséltem Rólad egy kicsit. Mivel ő Cicalánynak is hív engem (ebbe nem menjünk bele) adott neked egy becenevet: Cicafiú. Azóta én is így emlegetlek. Valamilyen szinten illik Rád, habár Te a kutyákat szereted. Volt is Neked egy régebben, de nem tudom milyen fajta, nem értek hozzá.

Bocsánat de ez most olyan érthetetlen és kusza lett, sajnálom. Olyan, mintha se füle se farka nem lenne, így nevek és más utalások nélkül, de még véletlenül sem szeretném, ha erre illetéktelenek rábukkannának. De mivel ez az egész Neked szól, szeretnék kérdezni is: Csináltam Neked egy kulcstartódíszt. (Remélem emlékszel, mert örültél neki.) Nem sokkal később megkérdeztem meg van-e még, akkor azt mondtad, igen, egy különleges helyen van. Azt szeretném tudni, hogy még mindig megvan-e. Ó, és még egy: Ha tudtad volna, hogy szeretlek, lett volna valami esélyem Nálad? Ez a kérdés már régóta foglalkoztat, gondolom érted miért. Nem hinném, hogy magyarázatra szorul.

Azt hiszem ennyi lenne, kevésnek érzem, de úgy gondolom ennél többet kár lenne írni. Hát akkor ez lenne az én vallomásom, remélem jegyzőkönyvbe vetted.

Végezetül pedig, ha véletlen lenne olyan 16 és 18 év közötti fiú, aki ezt elolvasta, és úgy gondolja, hogy normális véleménye van, és meg is osztaná velem, akkor azt arra kérem kommentben írja meg. Előre is köszönöm, ha bárki is billentyűzetet ragad. 

Ölel mindenkit: Emily