Mint a mesékben...

A teraszon állva néztem, hogy a hó hatalmas pelyhekben hullott a földre. A jeges szél átjárta testemet, göndör hajamat pedig balról jobbra, majd jobbról balra fújta. Kirázott a hideg. Összébb húztam magamon a kabátomat, majd párat előrébb lépve kitekintettem az udvarra. Az udvarra, amivel tavasszal annyit foglalkoztam. Egész nyáron szebbnél szebb színekben pompázott, hála a rengeteg virágnak, amit ültettem, de most minden fehér.  A fákról lehullottak a levelek, a kopár ágakon egyedül a madáretető díszelgett, amit hébe-hóba meglátogatott egy-egy veréb, galamb vagy rigó. A kerti tó is rég befagyott már. Igaz, egy méteres lék még tátong rajta, de csak az etetés és a levegőztetés miatt. Hetek óta nem láttam a kedvenc halamat, ami egy sárga koi ponty volt. Abban sem voltam biztos él-e még. Lehet Hógolyó már rég kihalászta magának.

 - Már mindenütt kerestelek – halottam meg mögülem férjem hangját.

 - Megtaláltál – mosolyogtam rá. Ő is elmosolyodott, majd elém lépve az ölelésébe vont és az ajkaimra hajolt. Csak egy rövidke csók volt, de nekem mindennél többet jelentett.

 - Mit csinálsz egyedül itt kint a hidegben, amikor lehetnél bent is a kandalló előtt velem? – kérdezte, közben pedig visszafordított a kert felé, mögém lépve pedig hátulról az ölelésébe vont.

 - Csak gondolkoztam.

 - Min?

 - A múltunkon. Hogy milyen szép volt az elmúlt év, és hogy mit csináltunk egy éve és pár napja. Emlékszel?

 - Hogy is felejthetném el.

 - Azóta szeretem a telet. Annyira szép volt…

*Visszaemlékezés*

Nyakunkon volt a karácsony, mikor az anyukám kitalálta, hogy 26-án, karácsony másnapján menjünk el hozzájuk. Mindketten meglepődtünk, de belementünk. Neki ugyan nem tetszett az ötlet, mivel azt mondta programunk van mára, és így nem tudunk elmenni ajándékot venni, de végül csak sikerült mindent elintézni. Az ajándékokat megvettük és haza vittük, megvacsoráztunk, majd Ő elém lépett, és kijelentette, hogy ő még nem fáradt, menjünk el sétálni. Végül a parkban kötöttünk ki. Kézen fogva bolyongtunk a sötétben. A hó szinte a térdünkig ért, sötét és hideg volt, de egyikünket sem zavarta. Így volt romantikus.

 - Gyönyörű – suttogtam és felnéztem a csillagokra. Egyetlen felhő sem takarta őket.

 - De nem gyönyörűbb nálad - bókolt, mire én elpirultam. Lassan egy éve voltunk együtt, de még mindig sikerült elérnie, hogy zavarba jöjjek.

 - Szeretlek – suttogtam, amit csak egy sokatmondó pillantással viszonzott.

 - Emlékszel arra, hogy mi volt pontosan egy évvel ez előtt? – kaptam hirtelen a semmiből egy kérdést. Megálltunk, én pedig felnéztem rá. Zakatolni kezdett az eszem, de nem jöttem rá. December 23. Senki sem született, nem is halt meg ezen a napon az ismerőseim közül. Az évfordulónk januárban van. Értetlenül néztem Őt, majd megráztam a fejem.

 - Nem emlékszem. Történt akkor valami?

 - Igen Cica. Milyen feledékeny vagy – nevetett, majd megfogta a kezem és húzni kezdett maga után. – Gyere, szeretnék valamit mutatni.

 - Remélem nem az ellenem felbérelt bérgyilkost – nevettem.  Pár napja horrorfilmet néztünk a barátainkkal, így még kicsit bennem volt a rettegés. Felesleges volt, ugyanis egy kis hídhoz vezetett, aminek a széle gyertyákkal volt kirakva. Meseszép volt. A gyertyák jégből faragott mécsesbe voltak állítva, amik így tökéletesen megvilágították a hidat. Csak a híd közepén álltunk meg, ahol maga felé fordított.

 - Ellie! Nagyon szeretlek. Szavakkal le sem tudom írni, hogy mennyit jelentesz nekem. Te vagy az életem, és el sem tudnék képzelni egy olyan világot, ahol te nem vagy az enyém. Elraboltad a szívemet, és azt akarom, hogy örökké egymáséi legyünk. Szóval… - mondta, majd megállt egy kicsit, fél térdre ereszkedett és a kabátja zsebéből elővett egy fekete kis ékszerdobozt ezüst masnival a tetején. Levette a dobozka tetejét, amiben egy csodás gyűrű volt. Szemeim azonnal könnybe lábadtak.

 - Ellie Paige Morgan, Hozzám jössz feleségül? – kérdezte.  Egy hang se jött ki a torkomon a sírástól, csak bólogattam. Rám mosolygott, majd felállt, és letörölte könnyeimet.

 - Szeretlek – suttogtam, majd felé nyújtottam a kezemet, ő pedig felhúzta ujjamra a gyűrűt. Kaptam rá egy csókot, majd engedte, hogy jobban megnézzem. Az ezüst gyűrűben rózsaszín gyémánt volt. – Honnan tudtad?

- Cica. Egy éve volt az első randink. A film után elmentünk sétálni a városba, és ott megálltál egy kirakatnál. Egy ehhez hasonló gyűrű tetszett meg neked, de akkor még korai lett volna megvenni.

 - Te emlékszel még ilyenre?

 - Hogyne emlékeznék? Akkor szerettem beléd. Először azt hittem olyan leszel, mint a többi, de mint kiderült teljesen más vagy. Méghozzá jó értelemben. Gyönyörű vagy, okos, intelligens, jó a humorod, és remélem, nem várod el, hogy tovább soroljam, mert itt fagyunk meg mindketten, de akkor se érek a végére.

 - Szeretlek – suttogtam, majd lábujjhegyre álltam és megcsókoltam.

*Visszaemlékezés vége*

 - Igen, tagadhatatlanul az egyik legszebb napunk volt.

 - Nekem az esküvő volt a kedvencem. Imádtam a ruhámat, de olyan nehéz volt megfelelőt találni. A tervezők nem akarták elhinni, hogy feketét is akarok a ruhába.

 - Pedig úgy volt az szép. Így két év után, hogy már kiismertelek, már meglepődnék azon, ha fehér ruhában állnál mellém. Akkor pedig azon lepődtem meg, hogy életem szerelme egy fekete-fehér ruhában közeledett felém a sorok között.

 - Annyira jó volt – gondoltam bele.

 - Aztán pedig a nászút – jegyezte meg pimasz mosollyal.

 - Egyébként mért kerestél? – váltottam témát, hisz ismertem a férjemet. Könnyen bele tudott merülni a piszkos részletekbe.

 - Kira hívott. Kérte, hogy töltsük náluk a szilvesztert. Azt mondta nagy bejelenteni valójuk van.

 - Akkor menjünk csomagolni – indultam el.

 - Futás - fogta meg a kezem és felrohantunk a szobánkba. A szekrényből vettem ki pár felsőt, mikor kicsúszott közülük egy boríték. Tudtam jól, hogy mi az, ugyanis én rejtettem el.

 - Odaadhatom az ajándékomat? – kérdeztem, közben pedig felvettem a földről a borítékot.

 - Milyen ajándékot? – érdeklődött.

 - Szilveszter estéjén akartam oda adni, de kettesben az igazi.

 - Kettesben? Akkor pakolhatok le az ágyról, hogy legyen helyünk? – bökött fejével az említett fekhelyre. Bőröndök és ruhák voltak rajta.

 - Nem olyanra gondoltam. Két hete titkolózok előtted, csodálom, hogy karácsonykor nem jöttél rá.

 - Na, ez kezd érdekessé válni. Adj valami támpontot, majd kitalálom mi az.

 - Rendben. Ez az, de találd ki, mi van benne – mutattam fel a borítékot.

 - Repülőjegy?

 - Nem.

 - Fotó?

 - Az, de találd ki milyen.

 - Valami ciki kis kori rólad? Esetleg sunyiban csináltál rólam képet? Vagy valami dögös ruciban te vagy a képen? – tippelgetett.

 - Nem, de még csak a közelében sem vagy.

 - Akkor szabad a gazda – adta fel. Odaadtam neki, és figyeltem az arcát.

 - Bontsd ki! – kértem. Boldogan tépte fel a lezárt borítékot. Tudtam, hogy örülni fog neki, de amikor felfogta, hogy mit is lát, döbbenten mért végig.

 - Ez egy ultrahang felvétel? - kérdezte, mintha a saját szemének sem tudna hinni.

 - Az. Ő a kislányod – suttogtam. – Már 10 hetes.

 - El se hiszem. Mióta tudod?

 - Csak 6 hete. Szokásos vizsgálatra mentem az orvosomhoz, és akkor derült ki. Örülsz neki?

 - Nagyon. Ezek szerint megelőztük Kiráékat – jelentette ki nagy boldogan.

 - Micsoda? – kérdeztem, mikor felfogtam mit is mondott.

 - Tudod milyen Niall, nem bírja ki, hogy ne fecsegjen. Mesélte, hogy ráálltak a babaprojektre. Örülök, hogy megelőztük őket. Imádok első lenni.

 - Két baba egyszerre a bandában. Pihenőt kell majd kérnetek, különben nem fogjátok bírni.

 - Megéri. Értetek bármikor feladnám a karrierem.

 - Édes vagy, de én ilyet sosem kérnék tőled.

 - Nem is kell. Önként vállalom. Örülök, ha boldognak látom az embereket, és inkább téged teszlek boldoggá és a kicsit, mint a tini lánykákat. Az már nem az én dolgom.

 - Szeretlek – csókoltam meg.

 - Én is téged, Ellie, és a kicsi Darcy Stylest is imádni fogom. Ennél jobb ajándékot nem is adhattál volna, de hogyhogy nem karácsonykor leptél meg vele? – kérdezte.

 - Mert akkor számítottál az ajándékra. Most nem.

 - Milyen rafinált vagy. Remélem, az anyja tudását fogja örökölni matek terén, de az apjáét éneklésben.

 - Ó, szóval nem tudok énekelni?

 - Tartsunk versenyt? – poénkodott, mire fejbe vágtam egy párnával, majd énekelni kezdtünk. A mi életünk sosem volt unalmas, és ezek után sem lesz. Remélem, arra fel van készülve, hogy ikreket is szeretnék tőle, bár addig is fel kell készülnünk az első érkezésére. Rengeteg dolgunk van még, de minden részletét annyira várom. Jó látni Harryn, hogy ő is örül a picinek. Az egész egy vakrandival kezdődött, és most, két évvel utána boldogok vagyunk a saját házunkban, házasok vagyunk és júliusban jön az első közös gyermekünk. Sosem gondoltam volna, hogy az a férfi, akibe 15 évesen beleszerettem, megkéri a kezemet, és 22 évesen már az első gyermekét hordom majd a szívem alatt, de belegondolva, nem is alakulhatott volna jobban. Az életem tökéletes, pont mint a mesékben.