One shot - Régen történt

Érezted már úgy, hogy mindent elvesztettél? Mindent, ami valaha is fontos volt számodra? Olyan dolgokat, amik számodra a boldogságot, sőt mi több, az életet jelentették? Érezted már, hogy egyedül vagy, mint a kisujjad? Teljesen egyedül.

Jessica

Stacy

Emily vagyok, Emily Worden. Már tudtok rólam néhány dolgot. Azt, hogy együtt élek négy lánnyal és milyen az életünk mostanában. Tudtok néhány dolgot már a múltamról is. Egy kicsit ismeritek a családomat, tudjátok, hogyan kerültem Londonba. Tisztában vagytok a számomra fontos rózsaszín hajam történetével. Viszont van még pár történet, amit még nem ismertek. Itt az ideje, hogy elolvassátok az egyiket.

Jó régen történt már, olyan tizenkét éves lehettem. Akkor is egy ötöshöz tartoztam, mint most. Igaz ez az ötös összetételében és valahogy minden tekintetben más volt, mint a mostani. Velem együtt összesen öt lányról van szó. Osztálytársak voltunk az általános iskolában. Ugyanazokra az órákra jártunk és mindannyian spanyolt tanultunk ugyanabban a nyelvi csoportban. Az osztály huszonnyolc fős volt, huszonegy lány járt az osztályba. Divatmajomtól kezdve a sport-őrülten át mindenféle csaj volt köztünk. Mi öten a közös érdeklődésünk alapján találtunk egymásra. Teljesen különböző személyiségek voltunk, de ennek ellenére vagy inkább pont ezért, nagyon jó barátnők. Stacy, a csapat vezér egyénisége, ő volt a legcéltudatosabb közöttünk.

Chelsey

Mandy

Mandy egy állatbarát lányka volt, nem tudtál tőle olyat kérdezni, amit nem tudott ebben a témában. Chelsey, a csapat fekete hullámos hajjal megáldott tagja. A legcsöndesebb köztünk, igazi művészlélek, imádott festeni és rajzolni. Tudom, mert gyakran álltam modellt neki. Jessica volt a legfiatalabb a csapatban, egy aranyos jó lelkű lányka, aki az írásain keresztül teljesedett ki. Szerettem olvasni a történeteit. És hát végül én, az ötös legnaivabb tagja, aki egy őrült rajongó volt már akkor is. Az anyáskodó természetem ekkor már kibontakozóban volt. Ami közös volt bennünk az olvasás szeretete és a zenehallgatás. Tudom, nem sok, de úgy gondoltuk ez pont elég. Tévedtünk. Hasonló volt a zenei ízlésünk. Imádtuk a Jonas Brothers-t. Három fiú öt lányra. Tudom mit gondoltok: ez volt minden baj forrása. De ez nem igaz. Nem próbáltuk felosztani őket, mert legtöbben Joe-ért rajongtunk. Együtt imádtuk az egész bandát. Mi voltunk az öt Jonatic fan. Imádtunk könyveket bújni. Kalandregényeket, vámpíros, varázslós misztikus történeteket. Egymásnak ajánlgattuk őket. Ha megvettem egy könyvet és jó volt, akkor azt utána a többi lány elolvasta. És ez így volt a többiekkel is. Stacy, Chelsey és Mandy nagyon gyorsan olvastak. Egy délután alatt végeztek egy háromszáz oldalas könyvvel. Jessica és én hozzájuk képest baromi lassan olvastunk, néha szóvá is tették ezt a lányok. Ez a barátság egész jól kitartott kb. másfél évig. Utána kezdődtek a gondok. Megtörtént az, amit a legjobban gyűlölök: Változtunk. Ez önmagában még nem lett volna nagy baj, de elkezdtünk eltávolodni egymástól. A barátnőim olyanokkal kezdtek el barátkozni, akiket csoporton belül mindig gyűlöltünk. Nem értettem mi a változás oka. Az nem zavart, hogy már nem volt mindegyikünk Jonatic. Az idegesített, hogy nem tudtam az eltávolodás okát. Később egy-két dolgot megtudtam, de sose ültünk le megbeszélni a dolgot. A sérelmek nagy részt azok voltak, hogy Chelsey és én eltávolodtunk az ötöstől. Néhány dolog, amit csak leírtunk, de nem mondtuk egymás szemébe. Az én sérelmem, és talán Chelsey-é is az volt, hogy Mandy és Stacy kiváltak a csapatból. Jessica érzéseiről nem igazán tudtam. Biztosan rossz lehetett szegénynek, mert két tűz közé szorult és bárhova is szeretett volna közeledni, megégette magát. A veszekedések és a ki nem mondott sérelmek mindenkit megviseltek. Kit jobban (Jessica és én), kit kevésbé (Chelsey, Stacy és Mandy). Azt akartam, hogy üljünk le normális emberek módjára és beszéljük meg. Én tényleg, azt hittem, hogy meg tudjuk beszélni. Anya látta rajtam, hogy gondjaim vannak, és segíteni szeretett volna. (Akkor még jóban voltunk.) Elmondtam neki, mi történt. Persze csak azt, amit tudtam és biztosnak gondoltam. Nem segített, illetve azt mondta, hogy hagyjam az egészet, mert egy idő után meg fogok kattanni. Azt mondta, nem hozhatom helyre, ha ők nem akarják. Ha ők túl önzőek ahhoz, hogy észrevegyék, ez mindannyiunkra hatással van, akkor én nem tehetek semmit sem. Nem akartam elhinni, hogy ezt mondta. Dühös voltam rá. Nem akartam feladni, helyre szerettem volna hozni, már csak azért is. Tudtam, hogy a lányok meg szeretnék beszélni, csak együtt nem. Egyedül maradtam. Nem értettem őket. Nekem fontos volt a barátságuk és nemcsak úgy, mint Jonatic fanok. De nagyon is úgy tűnt, hogy ezzel egyedül voltam. Akkor fordult először elő, hogy tartoztam valahova, valamilyen csapathoz. Ezért próbáltam mindennél jobban ragaszkodni ahhoz az állapothoz. Anyám azt javasolta engedjem el őket, amelyik magától visszajön, azzal legyünk jóban. Ennek alapján Chelsey lett volna az, aki megmarad nekem. De én az összes idióta barátnőmet szerettem volna. Nem nagyon akartam egy legjobb barátnőt, mert volt már egy olyan, vele már nagyon régen nem beszéltem. Nem szerettem volna elveszíteni őket, egyiket sem. Végül nem tettem semmit. Hagytam, hogy az idő oldjon meg mindent. Az idő eléggé furcsán oldotta meg az ügyünket. Nem értettem egyet vele. Bár, igaz, hogy senki sem kérdezte, mit akarok én. Míg az idő tette a dolgát, nagyon sok minden megfordult a fejemben. Nem tudtam elviselni, hogy így alakult. Nem hittem el, hogy kudarcot vallottam. Be akartam gyógyszerezni magam. A késtől féltem, ezért vagdosni nem mertem magam. Asztmásként a cigarettára nem szokhattam rá. Az ivástól féltem, mert a nagymamám, akit nagyon szerettem, ebbe halt bele. Megölni nem tudtam volna magam, viszont azzal, hogy gyógyszerekhez nyúltam legalább az agyamat kilőttem és nem gondolkoztam a történteken. Pár hónap után a barátom rájött, hogy mit csináltam. Leállított a gyógyszerekről és orvoshoz vitt. A szüleimnek nem szólt, a mi kis titkunk volt az, hogy pszichomókushoz jártam. Az, az időszak keserves volt rengeteget sírtam, de Josh, a barátom, mindig ott volt nekem.

Josh

Együtt verekedtük át magunkat ezen a problémán. Nem sokkal később az orvostól megkaptam a papír, miszerint teljesen rendben voltam. Az idő végül úgy oldotta meg a lányokkal való gondot, hogy Jessica-ék elköltöztek. Én, pedig nem sokkal előtte iskolát váltottam és soha többé nem beszéltem a lányokkal. Így próbáltam lezárni ezt az egészet. Később Josh-val külön utakra kerültünk, de a válásnál is mellettem volt. Hálás vagyok neki, azért, amit tett. Hogy mindig ott volt nekem és megmentett önmagamtól. Ő Mullingarba ment tovább tanulni, én Londonba, így elszakadtunk egymástól. De örökké hálás leszek neki, és soha sem felejtem el őt. A lányokkal kapcsolatban pedig, őrzöm a szép emlékeket. Nem tagadhatom le, és nem is akarom letagadni életem e részét, egy nagyon boldog időszakot. Azt, hogy volt egy különleges másfél év, amit sose felejtek el. Bár igaz, hogy az emlékek feltépik az összeforrt sebet, de ők mégsem felelnek. Talán anya pont attól félt, hogy ez lesz, én húzom majd a rövidebbet, és szenvedni fogok. Még jó, hogy ő erről az egész gyógyszeres dologról semmit sem tudott. Néha még eszembe jutnak a lányok. Ilyenkor elmélázok azon, vajon mi lehet most velük.

Ez lenne az egyik, múltam sötétebb darabkái közül. Nagyon remélem, hogy a sors nem fogja megismételni önmagát. Úgy tartják, azért kell tanulni a történelmet, a múltat, mert aki nem ismeri, az újra elköveti. Úgy érzem, egyszer el kell mesélnem nekik ezt a történetet. Nem akarom, hogy ők is elkövessenek egy hasonló hibát, inkább tanuljanak a miénkből. Nem akarom még egyszer átélni azt a sötétséget. Nem kívánom azt az időszakot senkinek sem.